A kedvezőtlen angliai időnek köszönhetően nem sikerült elkapnom a rendkívülien fényes McNaught (avagy Meknót) üstököst, és mire jobbra fordult volna az idő, már lent délen tündökölt. De nem adtam fel. Nekifogtunk egy afrikai út gyors megtervezéséhez, ill. egy dédelgetett álom megvalósításához. Dél-Afrikai Köztársaság lett belőle és február 15-én kora reggel már egy ásítozó johannesburgi vámossal álltunk szemben, majd rohantunk tovább, hogy le ne késsük a helyi gépet Durbanbe, egy északkeleten fekvő óceánparti városba. Az utolsó 300 km-t pedig az N2-es sztrádán autóval (jobboldalas kormánnyal) tettük meg egyenesen fel a szubtropikus KwaZulu Natalba, a harcos zulu nemzet földjére.
Nádfedeles afrikai szállásunk a Zulu Nyala rezervátumban volt egy domb tetején, ahová jó 30 perces poros földes út vezetett. Az esős időszak ellenére minden száraz volt, az esőnek sehol semmi nyoma. Talán ennek köszönhetően is az első forró éjszakán olyan gyönyörű csillagos éggel lepett meg az Afrika, hogy szinte hihetetlen. Amikor kisétáltam a szállás belterületéről, mert az alacsony lámpák jól irányított fekvéssel vakítottak el, úgy éreztem, mintha az ég szakadt volna rám. Dacolva a leopárdok, elefántok és más vadállatok lehetséges jelenlétével, egy háromlábúra felszerelt binoklival (Bresser 10x50) elkezdtem pásztázni az eget. Természetesen először a Magellán-felhőket kerestem meg (a földrajzi koordinátáink a következőek voltak: -28°01’06” szélességi és 32°16’08” hosszúsági körök): a nagyobbik és fényesebbik magasabban, míg a kisebbik néhány fokkal alatta. Természetesen szabadszemesek voltak, főleg a Nagy Magellán-felhő (LMC) kápráztatott el. Még a lámpák alatt is látható volt a néhány holdátmérőjű ködösség, amely a Tejúttól délre helyezkedett el a Táblahegy (Mensa) csillagkép felett. Elérve a kisebbiket (SMC), amely a Déli Vizikígyó (Hydrus) és a Tukán (Tucana) között feküdt, tovább haladva a horizont felé végre megpillantottam a McNaught üstököst is, amely épphogy szabadszemes volt, a binokliban pedig láthatóvá vált a V alakú csóvája is. Ezek után még megkerestem a Kentaur csillagképet a Nap legközelebbi csillagszomszédaival, a szabad szemmel nem látható Proxima Centaurival (4.22 fényév) és az Alfa Centauri hármas rendszerrel (4.39 fényév). Közben azon gondolkodtam, hogy a madár- és más csiripelő hangokat itt-ott megzavaró reccsenések, dobbanások milyen lopakodó állatoktól származhatnak. Mivel vadállat-rezervátum közepén volt a szállásunk, így fegyveres kísérő nélkül nem lett volna szabad elhagyni a szállás területét, hacsak nem akartunk valamely vadállat prédájává válni. Az estét túlélve másnap kora reggel egy ún. „bush walk”-on vettünk részt. Ez egy jó egyórás sétát jelentett a szállás környékén szép kilátással a szomszédos rezervátum legelésző zebráira és impaláira. Egy felfegyverkezett kékszemű „nő-ranger” jött velünk, aki érdekes sztorikat mesélt, pl. az elefántról, amely időnként feltöri a vízvezetéket, hogy így oltsa szomját a több éve tartó szárazságban. Ilyenkor viszont nekünk fogy el a víz. Könnyedén jegyezte meg, hogy itt-ott köpködő kobrák jelennek meg kora reggel a szállás területén... Mire reggel hétkor visszatértünk a szállásra, nyalák (afrikai szarvasfélék), egy warthog család (afrikai vaddisznófélék) és randalírozó szürke cerkóf majmok rohangáltak az ébredező szobák körül. A látvány elbűvolő volt, de néhány nap után már teljesen normálisnak tűnt.
Még fantasztikusabb éjszakát a közeli Hluhluwe-Imfolozi nemzeti parkban éltem át. Ez egy óriási méretű védett rezervátum, ahol csaknem minden afrikai állatfajta megtalálható (többek között oroszlánok, hiénák, leopárdok, gepárdok, zsiráfok, zebrák, stb.). Ide jöttünk éjjeli szafarira, ami egy 2-3 órás nyitott terepjáróval való zötykölődést jelentett bozótos erdőkön át. Teljes sötétségben (közvetlen újhold után voltunk) és csak keresőlámpák fénye mellett. Izgalmas volt. És hogy ezt megtehessük, mivel a rezervátum három kapuját este hétkor bezárják, bent kellett egy szállást keresnünk. Az Imfolozi rezervátumban, az Mpila táborban egy domb tetején szálltunk meg, zavartalan kilátással a vadonra. Egy zebra pár legelészett a házunk mellett, messzebb meg impalák és nyalák. Örömömre, este 10-től reggel 8-ig kötelező áramszünet volt, ezért az esti szafarizás után, amelyet a keskeny holdsarló és a fényes Vénusz tett szebbé, kitűnő alkalmam nyílott az ég szemügyre vételére. Csak a ház elé kellett kilépnem és mögötte fent az Orion, Bika és az Ikrek tárultak elém – néhány az ismerősök közül. Az Orion azonban fejjel lefelé állt, a Bika pedig alatta északnyugatra, míg az Ikrek és a Rák alatta északkeletre. És a Nagy Kutyával és a fényes Szíriusszal együtt sosem látott magasságban lógtak a fekete égen, amely tíz után még feketébbé vált, hisz a környéken sehol egy szál lámpa. Az Orion alatt fekvő Nyulat még ilyen tisztán sosem láttam. A Tejút hihetetlen fényességgel szelte ketté az egész eget, jóformán bevilágítva az egyre zajosabbá váló környéket. Nyílthalmazok és ködösségek váltak láthatóvá, a Magellán-felhők egyszerűen csodálatosak voltak. Folytattam a csillagképek megismerését is: a már ismerős Kentaurral kezdtem, majd következett a fényes Dél Keresztje, a Kaméleon halvány csillagai, a kis Légy, Hajógerinc, Hajóvitorla, és még néhány. Elkezdtem a fotózást is, amelyet hátborzongató zörrenések kísértek. Az este hirtelen zajossá vált. Először csak távoli hiénaugatásra figyeltünk fel, majd dübörgő paták robogtak el közvetlen előttünk a sötétség leple alatt. A szomszédok elemlámpája kiderítette, hogy zebrák serege rohant el jobbról balra. Ismét hiénaugatás, de most már közvetlen mögöttünk a ház felől. Erre a szőr is felállt a hátunkon és néhány másodperccel később már mindenestül a házban voltunk. Jobbról újabb patás sereg dübörgött el az ablakunk előtt, ahonnan az előbb még hangos hiénaugatás hallatszott. Jó félóra elteltével merészkedtünk újra ki és elfoglaltam a megfigyelő pozíciómat. Még jó, hogy az oroszlánbőgés ebből az éjszakából kimaradt. A mozgalmas éjszakát egy nyugodt reggel váltotta fel, amelyet röviddel öt után a napkeltével együtt kezdtünk meg. A rezervátum újabb körbekocsikázása mellett döntöttünk, mivel a természet ilyenkor a legmozgalmasabb. Volt is mit látni. A magas fűből kirohanó tátott szájú hiénával való ütközést az utolsó pillanatban hárítottam el egy fékezéssel egybekötött üvöltéssel, amire a hiéna éles kanyar bevételével válaszolt, és a kocsinkat súrolva berohant a bozótosba. Vajon ez ugyanaz volt, mint a nemrégen előttünk, majd mellettünk rohanó? Néhány percig izgatott csendben ültünk, majd újra elindultunk. Úgy gondoltuk, hogy ez volt a nap eseménye, de tévedtünk. Picivel később egy nyugodtan sétáló páviánra lettünk figyelmesek. Egyedül. Ez gyanús. Közelebb érve észrevettük a vérző pofáját is. Itt nemrég valami csetepaté lehetett. Az úton velünk szemben sétáló elefánt már meg sem lepett bennünket, és csak akkor kezdtem el lassan tolatni, amikor egyre közelebb került hozzánk és emelgetni kezdte az ormányát. Szerencsére nem volt verekedős kedvében, mert befordult a bozótosba és komótosan csapást nyitott magának.
Az utolsó éjszakát újra a Zulu Nyala vadas szállásunkon töltöttük, az ég ismét derült és tiszta volt, így alkalmam nyílott egy utolsó déli égboltvizitre. Újra megnézegettem a már ismert csillagképeket, az üstököst és mindent, ami elérhető volt. És az Orion még mindig fejjel lefelé lógott... Hihetetlen...

Mindent egybevetve, Afrika vadsága gyönyörű és varázslatos, az ég fantasztikus, sok a fényes objektum: pl. a Magellán-felhők (a nagy 2.3 m fényes), a 47 Tucanae gömbhalmaz (4m, Tukán), az Eta Carinae-köd (3m, Hajógerinc), több 3 magnitúdós nyílthalmaz, az Omega Centauri gömbhalmaz (3.7m, Kentaur), de itt van a leghíresebb sötét köd, a Szénzsák (Coalsack, Dél Keresztje) is, ill. a legközelebbi csillagok, a Proxima Centauri és az Alfa Cen A (Rigil Kentaurus) és B.