Alighanem a P. Howard írói álnéven közismert Rejtő Jenő (1905-1943) az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval, talán még felül is múlja - de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem (csak a Magyar Irodalmi Lexikonban szerepel.) Az irodalomtörténet nemcsak azt nem vette tudomásul, hogy tehetséges író volt, hanem még azt is alig, hogy egyáltalában élt. Még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék. Pedig ez a Rejtő-Howard vagy öt évtizede nevetteti már a legszélesebb magyar olvasóközönség egymást követő nemzedékeit. Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben. Ezt a P. Howard nevet nem szabad kényeskedő angolsággal kimondani, hanem jó magyaros hanglejtéssel Hovardnak, sőt Péhovardnak ejtendő: így mondta ő is, így emlegetik olvasói is. Még a nevét sem szabad komolyan venni, mint ahogy egyetlen mondatát sem szabad komolyan venni, miközben tudnunk kell, hogy ez a mulatságos életmű valójában szembenevetés azzal a szörnyeteggel, amely végül őt is elnyelte. Rejtő Jenő egyébként olyan figura volt, és úgy élt, mintha maga P. Howard írta volna. Hosszú, valószínűtlenül sovány, fiatalon kopaszodó férfi volt, aki nyaranként hosszú órákon át ült az Andrássy úti Japán kávéház teraszán, előtte papírköteg és tintásüveg, kezében hosszú szárú, bemártós tollhoz való tollszár, és apró betűkkel szorgalmasan írta a regényeit. Körülbelül szemközt volt a főleg ponyvaregényekkel üzletelő Nova Könyvkiadó, ahol a szerzőknek csak elkészült kéziratokra fizettek igen alacsony honoráriumot; azaz éppen Rejtő Jenőnek nagy honoráriumot fizettek, amikor már országszerte várták az új Howard-könyvek megjelenését. Ő is csak kéziratra kapott pénzt, de úgy, hogy soronként fizették. Nos, ha Rejtő a kávéházban ivott egy feketét, akkor az elkészült szövegből letépett három-négy sort, ebben már benne volt a borravaló is. A főpincér pedig átment a Novához, és beváltotta; a kiadó pedig a teleírt papírfecnit hozzáragasztotta az eddig küldött anyaghoz. Ha pedig az író ruhát csináltatott, akkor a szabónak három-négy elkészült oldallal fizetett, és akkor a szabó ment el a Novához, ahol megkapta munkadíját. Esténként azután Rejtő villamosra ült, és kiutazott a Lipótmezőre, a híres tébolydába, mert súlyos idegbetegség címén és okából ott lakott, csak napközben kiengedték, mert nem volt ön- és közveszélyes. Egy este későn érkezett, már zárva volt a kapu; rugdosni kezdte. A portás megkérdezte, mit keres.
- A hálószobámat - válaszolta.
- Megőrült?! - kiáltott rá a kapus.
- Igen, azért van itt a hálószobám!
Hát ez így, változtatás nélkül előfordulhatna bármelyik Howard-regényben. S az az életút, amely idáig vezetett, nem kevésbé howardos. A budapesti kispolgári család fia, szülei nem kis ijedelmére, érettségi után színiiskolára ment, állítólag még tehetséges is volt, de mire elvégezte, már elment a kedve a színészségtől, inkább nekiindult a világnak. Becsavarogta - részben gyalog - Nyugat-Európát, főleg Franciaországot, a határokat általában vízum nélkül lépte át, amiért több ízben és több országban töltött hosszabb-rövidebb időt börtönökben, ahol összebarátkozott a vagányokkal. Olykor alkalmi munkákkal keresett annyit, hogy tovább csavarogjon. Egy ízben fellopódzott egy Afrikába tartó hajóra, de útközben észrevették, s akkor mint fűtő dolgozott útközben, míg partot nem értek. Az akkor francia gyarmatsorban élő Észak-Afrikában különböző kocsmákban megismerkedett az idegenlégió gyanús alakjaival. Állítólag - bár ez nem bizonyos - maga is felcsapott légionistának, de hamarosan megszökött. Huszonnyolc éves volt, amikor hazavetődött. Akkor írt egy igen mulatságos operettszövegkönyvet Aki mer, az nyer címen. Azonnal elfogadták, megzenésítették - és siker lett belőle, hosszú ideig játszották. Azután kalandos regényeket kezdett írni, illetve azt állította, hogy ezeket egy Laverg nevű francia szerző írta, ő csak fordította. De ha kellett, fordított is, főleg franciából, bármit, amit a kezébe adtak. Mikor a Laverg-könyvek jó üzletnek bizonyultak, bevallotta, hogy ő a szerzőjük. Erre a kiadó, a Nova, amelynek főleg a bűnügyi és az akkor divatos légiósregények voltak a fő kiadványai, felszólította, hogy inkább angol nevet válasszon magának, mert az olvasók inkább angol íróktól kívánnak könnyű olvasmányokat olvasni. Erre találta ki magának ezt a P. Howard nevet, amely hamarosan országos népszerűségű lett.
Ez időre, a harmincas évek végére már tisztában volt saját humora lényegével. Légiósregényei valójában a divatos ponyva paródiái voltak. Aki egyszer elolvasta és végignevette A láthatatlan légió áradó képtelenségeit, sziporkázó szójátékait vagy Piszkos Fred és Fülig Jimmy abszurd kalandjait, soha többé nem tudta komolyan venni az igazi légiósregényeket. De ugyanígy parodizálta ki a bűnügyi regényeket a Vesztegzár a Grand Hotelban cselekménybukfenceivel.
Rejtő sokat tanult Sipulusztól is, Heltaitól is, Karinthytól is (Heltai és Karinthy nagyra is tartotta egészen sajátos humorát), de nem idegen Eric Knight Sam Smalljának költőien nonszensz komikumától sem. És közben jellegzetes korjelenség volt: mindaz a szörnyűség, amit nevetségessé tett, a maga igaz veszélyében ott kínálkozott a világot elnyelni készülő fasizmusban. Egy rettegő világ kellős közepén nevettetett a borzalmakon. De ez nem ,,fekete humor", nem morbid komikum - ez a lélek felülemelkedése saját rettegésén. Ma már csak nevettet, de igazi lényegét csak azok élhetik át, akik maguk is tanúsíthatják, hogy a tűzvonalban, a koncentrációs táborokban, a kínzó valóság közepette, a halál szüntelen szomszédságában is fel-felhangzott a nevetés, sőt a hisztérikus tömegnevetés is.
Ne feledjük el, hogy ezt az írót túl kalandos múltja és világhelyzetből következő rettegése szorongásos idegbeteggé, sőt elmegyógyintézeti ápolttá kínozta... és közben írta tömegeket nevettető regényeit. És a megfeszített munka sem tett jót az idegeknek. De a művészi színvonalnak sem. Rejtő igen egyenetlen író. Kevés az olyan regénye, amelyet ne zavarnának pongyolaságok, sőt laposságok. De úgy vélem, legelsietettebb műveiben is vannak olyan oldalak, amelyek a humor remekei közé tartoznak. Nyelvezete néha csak úgy szikrázik a játékos szóbravúroktól, máskor oldalakon keresztül színtelen, nemritkán csapnivalóan rossz mondatokat ír. Önkritikája kezdetben alig, később már egyáltalán nem volt. De azért nem véletlen, hogy ez a nagy tömegeket mulattató irodalom kezdettől mindmáig nagyon kedvelt a magas irodalmi igényű értelmiségi körökben is. Sosevolt keveréke ez a ponyvának és a ponyva megsemmisítő szatírájának, a kalandéhség kielégítésének és az intellektuális paradoxonoknak: teméntelen selejt közt nemegyszer a művészi remekmű határán.
Azután jött a szörnyeteg, amellyel mindig szembenézett, jött és lenyelte. A súlyosan idegbeteg írót elvitték munkaszolgálatba, egyenest ki a tűzvonalba, a Voronyezs környéki télbe, ahol ezekben a napokban az ötven fokot is megközelítette a hideg. A visszavonulás poklát - amely január 12-én kezdődött - már nem érte meg. Legyengült szervezetének éppen elegendő volt a hideg, az embertelen bánásmód, a szakadatlan életveszély. 1943 újév napján halt meg.
A felszabadulás után vagy egy évtizedig egyszerűen ponyvának vélte a hivatalos irodalom, és nem adták ki. Ennek az lett a következménye, hogy könyveit a zugpiacokon elképesztően magas áron adták-vették. Amikor végre 1956 nyarán újra megjelent olcsó áron A láthatatlan légió - a zugárusok névtelen levélben megfenyegették a kiadó vezetőjét, hogy lelövik, ha még egy Howardot ki mer adni, mert tönkreteszi az üzletüket. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki. De a kiadót mégsem lőtték le, a Howard-regények azóta sorozatosan és óriási példányszámban újra megjelennek, népszerűségük vetekszik Jókaiéval is. Az irodalomtörténetben pedig még mindig nincs benn a neve sem. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki (A Magyar Elektronikus Könyvtárból átvéve).
"- A bal felső zsebébe tegye, felség, úgy, hogy a szíj felül legyen.
- És ez mire való? - kérdezte a herceg.
- Hogyha baj van, kissé mozgatja a vállát, és akkor a hóna alatt megérzi, hogy helyén-e az ólmos. Ez egy nyugodt érzés. Az ember közvetlenebbül tárgyal a felekkel.
- Azután?
- Hát amikor komolyabb érvekre kerül a sor, az ember úgy tesz, mintha hanyagul vakarózna, a melle közepén kezdi, lassan a válla felé halad... ha a kapirgáló ujjak megérzik a szíjat, akkor suhi!
- Mi az, hogy suhi?
- Nyolc napon túl gyógyuló, mintegy tizenkét centiméteres zúzott seb, véraláfutásos elszíneződéssel, helyenként a koponyacsonton kisebb repedések."
Rejtő eredetileg színi pályára készült, szorgalmasan látogatta Rákosi Szidi iskoláját. A vizsgaelőadáson megkapta Liliom szerepét, majd egy másik Molnár-darabban, Az ibolyában lépett fel. Röviddel ezután színházi tanulmányok céljából Berlinbe utazott, de csavargóösztöne hajtotta tovább az egyik helyről a másikra. Utazásai közben írásokat küldött haza a Pesti Naplónak, de valójában abból élt, ami jött. Volt dokkmunkás és heringhalász, lapátolt havat, fektetett kábelt, csutakolt lovat. Dolgozott foszfátbányában és cirkuszban. Mint hajómunkás és sötét utas bejárta a Földközi-tenger medencéjét. Többéves csavargás után tért vissza Budapestre.
"Még sosem volt olyan kalandos ötletem - írja - , mint most, midőn Milánóból Budapestre jöttem. Ez nagyon vakmerő. A tengeren lehet hajónál rakodni, a városokban lehet menedékhelyen aludni, éjszaka csavarogni, lerongyolódni, de itt Pesten most mihez kezdjek, hiszen, itt amellett, hogy koldus vagyok, úrnak kell lennem, itt dacára annak, hogy nincs cigarettám, nem szedhetek fel cigarettavéget, itt csupa barát és jóakaró van, tehát nem számíthatok senkire. De azért jó itt az ismerős kávéházak mentén járni, a sápadt, elkínzott, blazírt humorú, pesti fejeket nézegetni, ismerős, hazai szót hallani, magyar cégtáblákat olvasni... De mi vár itt rám, mi helyem van itt, mit csinálok holnap és főképpen ma? Nem tudom, de fájdalmas boldogság fog el. Valami hasonló érzés lehet anyának lenni. Fáj és balsejtelem tölt el, és mégis boldog vagyok, Budapest ez..."
Rejtő utazásai ellenére lokálpatrióta volt, szerette a budapesti embereket, a várost, különösen a Nagykörutat. Még újságot is szerkesztett ezzel a címmel, amelynek egyetlen száma látott napvilágot. Írói tevékenysége a harmincas évek derekán kezdett kibontakozni. Regényeket, operettlibrettókat, bohózatokat írt. Első nagyobb sikere az Aki mer, az nyer című operett volt, az első regénye a Világvárosi Regények sorozatban jelent meg. Befutott prózai és színpadi szerző lett, a színidirektorok álma, aki egy óra alatt képes volt megírni egy kabarétréfát. Jeleneteiben mindenki által ismert pesti figurák szerepelnek; nagykörúti slemilek, piti ügyeskedők, az egy kis pénzért mindenre vállalkozó balekok, vagány nőcsábászok, csetlő-botló kisemberek, örök vesztesek.
Rejtő ideje nagyrészét kávéházakban töltötte, szinte ott volt a dolgozószobája. Már nem is törzs-, hanem alapvendége volt a Bucsinszky és a Japán kávéháznak, ahol gyakori vendég volt Molnár Ferenc, Szép Ernő, Kassák Lajos, József Attila és mások. A harmincas évek pesti kávéházai közelebb álltak a klubhoz, mint a kocsmához; a kor kulturális központjai voltak.
Újságcikkek, kabaréjelenetek, novellák, színházi kritikák íródtak kávéházi asztalok mellett, a főpincérek kötegszám tárolták a hosszú, fehér ív papírt, az úgynevezett kutyanyelvet, hogy az írónak kéznél legyen. A Japánhoz tartozó galérián volt a hamiskártyások szektora, ahol előszeretettel vágták le az outsidereket. Rejtő minden hazárdjátékot szeretett, így a kártyát is. Tudta, kikkel ül le játszani, de a csalás művészetének tanulmányozásáért hajlandó volt anyagi áldozatot is vállalni. Pedig kivételes memóriával rendelkezett. Volt egy produkciója, az úgynevezett technikai játék, amelyben verhetetlennek bizonyult. Bemondtak ötven szót - minden asszociatív kapcsolat nélkül -, és ő fogadásból bárhol elkezdte a szavak sorolását úgy, ahogy hallotta. Egy anekdota szerint Csortos Gyula, a híres színész nem hitte el, hogy az író képes erre. Fogadtak. Csortos szegényebb lett tíz pengővel, de gazdagabb egy tapasztalattal.
Sok regénybeli szereplőjét és színpadi alakját mintázta kávéházi környezetből. A Bucsinszky kávéház tulajdonosa a világot látott Vanek József volt, aki bűvészmutatványaival és vetített képekkel szórakoztatta vendégeit. Rejtő erről a Vanek úrról nevezte el A tizenégy karátos autó című regényének leleményes és furcsa figuráját. Ez a regénye is az ún. légiós történetek közé tartozik, amelyek a legnagyobb sikert hozták az író számára. Első légiós regénye (A pokol zsoldosai) 1936-ban látott napvilágot a Nova Kiadónál, aminek vezetője Müller Dávid, az irodalmi élet ismert alakja volt. Az ő kérésére kezdett el légiós regényeket írni, ami abban az időben nagyon divatos volt az olvasók körében. A kiadó kívánságára választott angol hangzású álnevet, és lett P. Howard.
Még befutott író korában is állandó anyagi problémával küzdött. Ha a kávéházban fizetésre került a sor, letépett pár sort a készülő regény kéziratából, azzal fizetett. A főpincér átment a kiadóhoz, ahol azt pénzre váltották, ugyanis a kiadó soronként fizette az írót.
A siker nem változtatta meg. Ugyanaz a könnyelmű, kíváncsi, kalandot kereső ember maradt, mint csavargása idején.
A kalandos múlt és a mulatságos életmű mögött olyan ember van, aki úgy fogadta az életet, ahogy jött, de írói szabadságához és saját függetlenségéhez mindenáron ragaszkodott. Ez érezhető abból a levélből is, amelyet a Nova kiadó főnökének írt, amikor kapcsolatuk elmérgesedett és kenyértörésre került sor:
"Talán néhány szót rólam is, hogy bemutatkozzam távozáskor. Nem okozott nehézséget hülyét játszani, mert az eszem értékelését nem szituációk eredménye biztosítja önbizalmam számára. Egyike vagyok a néhány embernek, akik Planck kvantumelméletét igazán ismerik. Szókratészről titokban írtam egy könyvet, és Szünposziont havonta ma is legalább kétszer átfutom. És maga, édes uram, még nem tudta akkor, hogy mi a munkatábor, amikor én toloncúton Tarvisióból Klagenfurtba kerültem, ahol télen a rabok fát vágnak a börtönudvaron. Ezt színes riportban megírtam az újságnak. És éppen olyan feltűnést keltett, mint most a Howard, pedig sem trópus, sem légió, sem kaland nem volt benne. Én torkig vagyok a maga érthetetlen udvariasságával, basáskodásával, szavamba vágásaival, leintéseivel, lakonikus intézkedő módjával, amellyel velem érintkezik. Én magával nem akarok és nem tudok dolgozni. Én Howardot szívből megutáltam, mert Howard becsapott, Howard piszokul kijátszott, visszaélt a szeretetemmel, nem viszonozta sok száz álmatlan éjszkámat, amikor 15 pengőnek igazán örülve halálra doppingolva gyúrtam, dolgoztam hajnalig, talán éveket ölve belé az életemből. Ez a Howard kibírta azt is, hogy az Előretolt helyőrség legjobb részeibol 42 oldalt húzzon, mert ezeknek az olvasóknak nem kell a humor, csak épp egy kicsi. Ez kibírta A fehér folt 3×25 oldalas húzását és a Szőke ciklonra erőszakolt afrikai véget. Ez íróölés. Ajánlom magamat uram! Maga azt is mondta nekem a hetekben: Nekem megvan a kenyerem hála istennek, és nem akarok magával mérgelődni. Ugyanezt mondom én: nekem megvan a fejem hála istennek!" (A szinhaz.hu oldalrol átvéve).
