Az általunk is ismert élet alap követelménye a folyékony
víz jelenléte. Az előző kutatások alapján a Marsot tikkadt bolygóként
ismertük meg, a Vikingeknek sem sikerült ezt a képet teljesen megváltoztatni.
Több sikertelen amerikai, ill. orosz próbálkozás után,
három marsszonda érte el a bolygót, újabb adatokkal bővítve ismereteinket.
Az első részben már említett amerikai Mars Odyssey űrszonda például
felszín alatti vízjég területekre utaló mérési eredményeket hozott napvilágra.
A Mars Odyssey 2001 október 24-én érte el a vörös bolygót
négy fő tudományos programmal a fedélzeti számítógépében: vízre utaló
ásványi anyagok felkutatása, a hidrogén kimutatása a felszínhez közeli
rétegekben (a víz lehetséges jelenlétére utalva ezáltal), a Mars környezetének
sugárzási szint mérése, ill. a bolygó éghajlatának és változásaira utaló jelek
vizsgálata.
Érdekesnél érdekesebb és néha ellentmondó felvételek
láttak napvilágot a Marsot keringő űrrobot kameráiból: vízáltal
kivájt „fiatal” folyások némely kráter oldalában, valószínű hótömörülések
és sok más. Ami nagyon érdekesnek ígérkezik, az a Mars jégkorszakok
váltakozásának valószínű nyomai és az a legfrisebb feltevés, hogy a Mars
talán a legutóbbi jégkorszakból kászálódik épp ki.
Röviden visszatérve az említett vízmosásokra meg kell
említeni, hogy földtani mércévél mérve nagyon fiatal képződményekről
van szó, amelyeket néhány kráter- és hegyoldalon fedeztek fel. Hogy
keletkezhettek? Az egyik lehetséges magyarázat szerint folyékony víz
halmozódhatott fel ezekben a felszínhez nagyon közeli rétegekben (500m és
kevesebb), de a felette keletkezett kemény jég és fagyott talaj visszatartotta
a felszínre töréstől. Történt ez addig, amíg az alatta halmozódó víz nyomásának
képes volt ellenállni. Amikor a nyomás túl nagy volt, a víz kirobbant
fogságából és lezúdult a kráter (hegy) oldalán és kialakította a vízmosta
hasadékokat a tipikus kötényszerű lerakódással az alsó végükön. Néhány
„folyam” annyira újnak tűnik, hogy a programot felügyelő tudósok
szerint akár még ma is aktívak lehetnek.
A következő nagy sikerű amerikai űrszonda
a Mars Global Surveyor, amelyet 1996 november 7-én indítottak útnak és csaknem
tízhónapos repülés után állt marspályára (csaknem 500 millió km-t megtéve a
bolygóközi térben). A szonda azóta is a bolygó körül kering és pontos méréseket
végez a napi légköri viszonyokról, időjárásról, hőmérsékletről,
légnyomásról és más változásokról. Egyetlen bolygó időjárása és légköri viszonya
sem volt ilyen hosszú időn át és ilyen pontossággal megfigyelve mint a
Marsé!
Azt talán meg sem kell említeni, hogy számtalan szebbnél
szebb felvétel volt (ill. van) elkészítve a bolygóról (némelyikük csodálatos
felbontással). Ezeken nem egyszer havas tájakat lehet látni vagy épp
felhőket egy egy kráter vagy kialudt tűzhányó pereme körül. A misszió
egyik fontos mérő műszere az infravörös (hő) színképelemző,
amely víz álltal keletkezett szénásványok után kutat. Az eredmények eddig
teljesen másnak mutatkoznak, mint amire a tudósok fel voltak készülve. A
felszínen gyakorlatilag semmi ilyen ásványi anyag nem lett kimutatva (3-10 km
területnyi méretekben!) és ahogy az egyik kutató fogalmazta, az angliai
Dovernél látható fehér sziklákhoz hasonló hegyek létezése a Marson valószínűleg
ki van zárva. A felszín alatti (és feletti) vízjég jelenléte mára már csaknem
ténynek számít. Ha ezt összevetjük a szénásványokra utaló eredményekkel, akkor
a meleg és tengerekben gazdag marsmúlt nem mutatkozik valószínűnek.
Ehelyett hideg és örökké fagyott bolygó képe bontakozik ki előttünk, de a
végszóra még várni kell egy ideig. Többek között erre is választ próbálnak majd
keresni a már marstalajt ért Mars Exploration Rovers szondák (a Spirit és az
Opportunity leszálló egységek). Azonban mielőtt ezekről is szót
ejtenénk, meg kell említeni az egyik leghíresebb marskutatót és több százmillió
álltal ismert Mars Pathfinder űrszondát is. 1996 decemberében indult útnak
és a leszálló egység 1997 július 4-én ért talajt az Ares Vallis sziklákkal telehordott
régiójában. A leszálló egység és benne az apró marsjáró, a Sojourner
törésmentesen élte túl az új leszállási eljárást. Emlékezzünk csak vissza az
óriási felfújt légzsákokra, amelyek az egész leszálló egységet körbeölelték és
amely nagy sebességgel zuhant alá, majd többször is visszapattant a
felszínről, míg végre nyugalmi állapotba került és a kis Sojourner
kigördülhetett a vöröses talajra. Kőzet, légkör és talaj elemzés
következett és állandó időjárás megfigyelés (a felszíni hőmérséklet
napközben elérte a –8 fokot is). Pont ez a misszió erősítette meg azt a
feltételezést, hogy több százmillió évvel ezelőtt a Mars sokkalta melegebb
éghajlatú volt és óceánok terültek el a felszínén (mivel a légköre is sokkalta
sűrűbb lehetett mint ma).
Egyes laboratóriumi kísérletek arra utalnak, hogy akár
hosszabb ideig is létezhet folyékony víz a Marson.
A víz egy nagyon érdekes molekula, a fagyott formája (a
jég) ott képes lebegni a folyékony állapotán, de ha nyomást gyakorolunk a
jégre, akkor az érintett területen olvadást idézünk elő (a jéghátán
található nagy sziklák lassan de biztosan „keresztül olvadnak” a jégen még
akkor is, ha a levegő hőmérséklete jóval a nulla alatt van).
Mindent egybevetve elképzelhető, hogy a Marson
vannak olyan helyek, ahol a légnyomás és hőmérséklet elegendő a
folyékony víz fentartására.
Az előző részekben tárgyalt organikus anyag,
oxidálószerek és folyékony víz vitáját hivatott (többek között) eldönteni a már
említett Beagle 2 európai leszálló egység, amely sajnos a december 25-i
valószínű talajérés után néma maradt. Mialatt a földi központ minden
lehetséges módszerrel próbálja „komunikációra” bírni az annyira várt robotikus
kutató állomást, addig a sikeresen marspályára állt Mars Express (Beagle 2
anyahajója) elkészítette az első felvételeket és megtette első
felfedezését is! Erről és az amerikai űrszondákról többet a sorozat
utolsó részében lehet majd olvasni.